Az imádkozó asszonyok

minden kedden összegyűlnek az imaházban.
Ők, akiknek egészsége még megengedi,
 ők, akiknek családi feladatköre összeegyeztethető azzal, hogy másfél-két órát távol lehessenek az otthontól ,
ők, akiket nem ejtett rabul éppen ezen a napon, éppen ezen az órában egyetlen sorozat sem,
ők, akiknek nem tömeg és szereplés a fontos,
ők, akik ezen a télen Igét hallgatni jönnek.

A Református Nőszövetséget így ismerjük meg.Ha együtt vagyunk az imádságos asszonyokkal.
Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy bizony, nagy részük már eléri lassan azt a kort, amikor már kétkezi munkával ő maga segíteni nem tud, de annál jobban várja a segítséget, és hálás érte. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy az egykori, 1989-es változások után fellendült nőszövetségi munka főszereplői lassan megöregszenek, elfáradnak. És milyen nagy ajándék, hogy még így is itt vannak, jönnek, együtt imádkoznak.

Ezt a mozgalmat, mit Nőszövetségnek nevezünk, nem lehet beszámolókból, leírásokból, statisztikákból megismerni. Az részvalóság, vagy egyáltalán nem az.

Ezzel a mozgalommal együtt kell élni, hogy megismerjük, hogy megértsük.
És hogy utánpótlást szerezzünk.

Mert jönnek újabb generációk, akik még teljes erővel munkálkodni, tenni tudnak. Azokért, akik ezt eddig is tették, és azokért, akiknek szüksége van erre.
Isten dicsőségére.

Jó nekünk, hogy reménységgel lehetünk afelől, hogy a Nőszövetség nem statisztika, nem elmúló valóság, hanem mindennapjaink élő realitása.