Pandémia idején a gyülekezetben 18.- Ha...
úgy lett volna, ahogy, akkor most gyermekeink oklevelekkel, jutalomkönnyekkel, virággal, fagyival, nevetéssel, tervekkel éppen hazafelé tartanának az iskolából, utolsó nap, a várva várt vakáció küszöbén.
Ehelyett bénácska igyekezetekkel próbáltuk eljátszani, hogy évzáró van...Ma unalmasnak tűnik felsorolni, hogy kinek online oszióra, kinek semmi, kinek egy átküldött videó, kinek egy csokor virág, kinek az igéret, hogy lesz ez még jobb is. Rövid három hónap alatt ez is elcsépelt lett, unalmas, mégis le kell írni. Azért, hogy emlékezzünk: ilyent többé nem szeretnénk.
Igen, legyen csend és slowlife, legyen kevesebb pazarlás, legyen megfontoltság, legyen környezetvédelem, legyünk önellátóak. (Az igény belülről fakadjon.)
És legyen meg az Úr akarata.
Ha most úgy lenne, ahogy szokott, ahogy szerettük, akkor holnap tíz órakor főpróbára várnánk a gyermekeket, hogy a vasárnapi istentiszteleten lezárjuk a vallásórás tanévet.
Most azonban nem úgy van.
Holnap tíz órakor valami más fog történni.
Ki aludni fog még javában,
kinek megtartják az utolsó matekórát vizsga előtt,
ki hátul lesz már az udvaron csibéket hajkurászni,
ki éppen beül az autóba és a Somin köt ki,
ki elpakolja az íróasztalát,
ki a tanító néniről álmodik,
kivel nem történik semmi...
Hisszük, hogy gyermekeinkkel nekünk még feladataink vannak.
Hisszük, hogy néhány hónap, akár egy szempillantás, úgy marad majd meg az emlékezetünkben.
Hisszük, hogy a most ejtett sebeket van, ki begyógyítsa.
Hisszük, hogy találkozunk még.
Emberileg számítva, készül a vallásórásoknak, fiataloknak a terem, készítjük a programokat, dolgozunk. Hogy, amikor lehet, találkozzunk.
Hisszük, gyülekezetünk gyermekeit szüleik úgy óvják és védik, hogy minden pillanatban Isten kezébe helyezik őket s tudják, Ő felénk fordítja arcát és könyörül.
Csak ebben a biztos tudatban, sok-sok bizonytalanság közepette lehetünk ma is, továbbra is...
A vallásórás tanévet ebben az esztendőben tehát nem tekintjük lezártnak. Munkánkat átalakítjuk, a családokat imánkban hordozzuk.
Ehelyett bénácska igyekezetekkel próbáltuk eljátszani, hogy évzáró van...Ma unalmasnak tűnik felsorolni, hogy kinek online oszióra, kinek semmi, kinek egy átküldött videó, kinek egy csokor virág, kinek az igéret, hogy lesz ez még jobb is. Rövid három hónap alatt ez is elcsépelt lett, unalmas, mégis le kell írni. Azért, hogy emlékezzünk: ilyent többé nem szeretnénk.
Igen, legyen csend és slowlife, legyen kevesebb pazarlás, legyen megfontoltság, legyen környezetvédelem, legyünk önellátóak. (Az igény belülről fakadjon.)
És legyen meg az Úr akarata.
Ha most úgy lenne, ahogy szokott, ahogy szerettük, akkor holnap tíz órakor főpróbára várnánk a gyermekeket, hogy a vasárnapi istentiszteleten lezárjuk a vallásórás tanévet.
Most azonban nem úgy van.
Holnap tíz órakor valami más fog történni.
Ki aludni fog még javában,
kinek megtartják az utolsó matekórát vizsga előtt,
ki hátul lesz már az udvaron csibéket hajkurászni,
ki éppen beül az autóba és a Somin köt ki,
ki elpakolja az íróasztalát,
ki a tanító néniről álmodik,
kivel nem történik semmi...
Hisszük, hogy gyermekeinkkel nekünk még feladataink vannak.
Hisszük, hogy néhány hónap, akár egy szempillantás, úgy marad majd meg az emlékezetünkben.
Hisszük, hogy a most ejtett sebeket van, ki begyógyítsa.
Hisszük, hogy találkozunk még.
Emberileg számítva, készül a vallásórásoknak, fiataloknak a terem, készítjük a programokat, dolgozunk. Hogy, amikor lehet, találkozzunk.
Hisszük, gyülekezetünk gyermekeit szüleik úgy óvják és védik, hogy minden pillanatban Isten kezébe helyezik őket s tudják, Ő felénk fordítja arcát és könyörül.
Csak ebben a biztos tudatban, sok-sok bizonytalanság közepette lehetünk ma is, továbbra is...
A vallásórás tanévet ebben az esztendőben tehát nem tekintjük lezártnak. Munkánkat átalakítjuk, a családokat imánkban hordozzuk.
 |
| Ebben az évben a levendula is később kezdett el virágozni. De elkezdett. A lélek gyümölcsei megteremnek. |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése