Világítunk,

mert jó együtt azokra gondolni, akik valamikor előttünk jártak, hozzánk tartoztak és tartoznak. Már régen nem középkori babona, purgatóriumi lélekszabadítás. Egyszerűen krizantém illattal keveredő gyertyafényragyogás. Pici fények, meleget, fényt sugározva felfelé mutatók. S közben hangtalanul üzennek: az élet csak akkor ér valamit, ha meg van gyújtva, ha ég, világít, meleget, fényt ad. Belebámulunk a fénybe, beszívjuk akaratlanul az illatot, s az esti szürkületben, a sok száz gyertya világánál rég nem látott arcok villannak fel, szavak, mondatok visszhangzanak, érezzük a szálat, ami bennünket az örökkévalósághoz köt.

Világítunk. Gondolunk előre mentekre, magunkra, Istenre, életre, halálra, örökéletre.
S ez így van jól!