Örökségünk őrei


Amit kaptunk, amit felmenőink, elődeink megépítettek, amit számunkra rendelkezésre bocsátottak, amit alkottak, legyen az szellemi vagy anyagi, az az örökségünk. A hamuban sült pogácsa, amivel elindulunk az életben.
Óriási különbségek vannak családonként, vidékenkénk, kultúránként, más a mérce, más az érték. Az viszont talán mindenütt megegyezik, hogy becsületbeli kérdés ismerni, megőrizni,  tisztességgel használni,fejleszteni, majdan továbbadni azoknak, akik utánunk jönnek.

Épített örökségünk szép példái a gernyeszegi Teleki kastély és a templom, előbbi immár néhány éve ismét a Teleki család birtokában, utóbbi a  református gyülekezet hajléka, ahol Istennek hála nemcsak halottnak, de leginkább az élőknek szól a harang, hívogatva az istentiszteletet alkalomról alkalomra.

Nos, ezen harangok hívogatását hallották meg mindazok, akik szép számban egybegyűltek szombaton, február 17-én, hogy részt vegyenek a Telekiek Unokái diákcsoport által szervezett eseményen, melynek keretében ezen csapat bemutatta munkáját, azt  a munkát, melyet az Örökségünk őrei verseny keretében végeznek, immáron a döntőbe jutva. A bevezető áhitat után vezető tanárukkal, Hajdu Zoltánnal együtt kisfilmeket vetítettek, előadásra  hívták meg dr Kálmán Attila tanár urat , kiértékelték a fotó és fényképpályázat nyerteseit, majd megtanították azt az éneket, melyet erre a versenyre írtak. Szívhezszóló, ahogyan voltaképpen idegenek-hiszen egyikük sem gernyeszegi- ekkora tisztelettel és szeretettel vannak településünk értékei iránt. Mint ahogyan szívhezszóló az is, hogy a versenyre beiratkozott gernyeszegi fiatalok mellett megszólalt két felnőtt hang is versenyen kívül, Barabás Tibor presbiter testvérünk versbe szedett bizonyságtevése, valamint Weisz Mária asszonytestvérünk elbeszélő költeménye a faluról. nem mehetünk ezen dolgok mellett el anélkül, hogy nyomot hagynánk róla. Az élő lánc, mellyel körbevettük a templomot, részben helyiek- felnőttek, fiatalok és gyermekek, részben pedig idegenek, szülők és meghívottak, emlékezetes marad és reménységgel tölt el. Azzal a reménnyel, hogy ha kell, akkor odaállunk és védelmezzük, óvjuk, ami a mienk. Patetikusnak tűnhet, s most még csak ünnepi alkalom, de ki tudja...

Együtt vagyunk még néhány hétig a csapattal!



















Megjegyzések

Népszerű bejegyzések