17. vasárnap

„Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra. Miután tehát elbocsátották a sokaságot, magukkal vitték őt, úgy, ahogy éppen a hajóban volt; de más hajók is voltak a nyomában. Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”

 (Mk.4,35-41)

Az emlékek pedig arra is valók, hogy hálát adjunk . Mert nagy vihar életünket nem érte még, s a kisebb szelek is csak annyira mozgattak meg, hogy kibírhattuk. Mert láthattuk a tengert, s van reménységünk a túlsó part felől.