Tudni az életet

Azt, ami magával ragad, amit meg kell élni. S még azelőtt, hogy elmesélnénk, hogyan élnek ott, éreznünk kell,milyen szépen tesszük mi ezt itt. Érdekes, éppen az élet vége döbbent rá erre.
Egy héten két temetés. Egy világ, amit a kívülállók éppen ugyanúgy nem értenének, mint ahogyan mi sem az idegen földek szokásrendjét.
A szokás, ami minket összeköt, ami élni segít,megélni helyzeteket vagy éppen túl lenni rajtuk.
Amikor a koporsót kihozzák a sírhoz, fölé helyezik, s körül állja a szűk család, a lelkész, presbiterek, aztán a tágabb család, és sok-sok ember, kicsit távolabb nesztelenül mozognak néhányan, egyszerre asztal van a kapuknál, habfehér abrosz, rajta omlós, puha kalács, pálinka, víz.Mintha minden magától menne. Van, kire számítani.  Fonott kosarak és lehajtott tekintetek, erős lelkek. Közben eltűnik a koporsó, s kerül helyébe sok virág, míg szól az ének, s lassan elhalkul a harang. Összhangban, időben...a maga idejében minden.
Ilyen a mi világunk, gyötrelmeiben is a legszebb.

És szembe jönnek az elhagyatott emlékek. És emberek, akikre számítani lehet, ha kell a dolgos kéz.
Szombaton kitakarítottuk a kátésok, néhány hirtelen jött önkéntes, és a vallásórások , ifisek képviselőivel :) Csekme Ferenc egykori gernyeszegi lelkész családi síhelyét. Szép lett. Ha lehet ezt így mondani.

Lassan készülődünk Halottak napja felé.